„Vigyázzunk, hogy ne haljanak ki az éneklő népek, a mítoszalkotó népek, a képíró asszonyok és faragó emberek, mert az ember hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része; a népléttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet, S épp ezért bizonysága a múltnak és maradandóságnak.” (Juhász Gyula)
A magyar népművészet terén a fa megmunkálása nagyon régi hagyományokra tekint vissza. A fához, mint élő anyaghoz, az azt megmunkáló embernek szinte minden esetben sajátos viszonya, kötődése alakul ki. Fa volt a bölcső anyaga, amely újszülött gyermeket ringatott, de fából készült a koporsó is, mely utolsó útra kísért az élet alkonyán. E két állomás közt meg sem lehetne számlálni azon alkalmakat, amikor a legkülönfélébb formában találkozunk a fával. Házunk gerendázata, bútoraink, eszközeink, téli tüzelőnk, nyári árnyékadónk. A fából készült tárgyakon már első megérintésük során tapasztalhatjuk, hogy az élő szerves anyag barátságos melege árad a fából még holtában is. Fafaragóként talán ezek a gondolatok jutnak eszembe először, ha tevékenységemről, és annak anyagáról kell beszélnem.
A fával, mint alapanyaggal már nagyon fiatalon megismerkedtem. Kicsi gyermekként már érdeklődve figyeltem pásztor nagyapámat, aki az akkortájt megszokott módon, a ház körül szükséges fa eszközöket (szerszámnyelek, gereblyefogak, fejőszék, stb.) igazi ezermester módjára saját maga el tudta készíteni. Nem maradt el a fa az életemből 12-13 éves koromra sem. Gyermekkori jó barátom nagyapjának asztalosműhelyében rengeteg időt töltöttünk akkortájt, nem is sejtve, hogy az idősödő mester apró, játékos tanítgatásai bizony tudatosan arra irányultak, hogy „megfertőzzenek” egy életre a fűrészpor és a forgács illatával. Kicsikét régebbi időszakra nyúlik vissza életemben a magyar népművészet iránti fokozódó érdeklődésem. Nagyszüleimnek köszönhetően, akik felneveltek, népmeséinkkel és mondavilágunkkal már kisgyermek koromban megismerkedtem, a generációs különbségnek hála, pedig hoztam magammal egy régi, szebb világból való értékrendet és hagyománytiszteletet.
Szinte természetes volt, hogy életem során olyasmivel szeretnék foglalkozni, ahol tevékenységemben ötvözni tudom népünk művészetét, a fa szeretetét, hagyományaink ismeretét és őrzését. Ez az ötvözet végül a fafaragásban valósult meg.
Népművészetünk hagyományos motívumkincsei mellett gyakran és szívesen használom díszítéseimhez a magyar történelem alakjait és eseményeit, de a magyar őstörténet és a magyar rege, mondavilág is a kedvelt ábrázolásaim közé tartozik.
 |
 |
Régtől fogva meggyőződésemmé vált, hogy a magyar népi hagyomány, beleértve a népszokások, népdalok, mesék, népzene, táncok, illetve tárgyi alkotásokat létrehozó mesterségeket, olyan érték, melyeknek felfedezése, megismerése és gyakorlása mindenki számára fontos lenne. Ennek egy morzsáját szeretném eddig elsajátított szerény tudásommal feleleveníteni és életben tartani, és legjobb szándékkal elterjeszteni és továbbadni minden jó érzésű és jó ízlésű érdeklődő embernek.
 |
 |
Web: www.kardosbodorfa.x3.hu Mail: bodorfa@gmail.com
Mesterségének elkötelezett csuhéfonóként különösen nagy és megoldásra váró feladatának tekinti a csuhéfonáshoz szükséges csuhé megmentését, s céljául tűzte ki, hogy minél több kukoricát törjenek kézzel szűkebb és tágabb környezetében. A csuhé megmentése, így mestersége megmentését jelenti. A „Rendeki Fonó”-t 2012-ben hozta létre. A „Rendeki Fonó”egy hely, ahol együtt lehet lenni, és ahol elsősorban a növényi anyagok fonásának örömével és tudásával ismerteti meg a gyerekeket és a felnőtteket. A mesterségek megismertetésén és gyakorlati alkalmazásán túl az is célja a Fonónak, hogy minél többen felismerjék, ezeknek az anyagoknak a megmunkálása nem csupán egy mesterségbeli tudást eredményez, hanem sokkal többet: megtanítanak bennünk olyan értékrendre, amely egyre inkább hiányzik manapság.
